Bemutatom
a Jövő Környezetvédelmi Mérnökeit.
A
szennyvíztisztítási „kutatásaikon” keresztül.
Hogy a
helyére tegyük:
kalap-emelés dukál, vagy egyéb jár nekik?
S hogy az
egész „Szakma” mire és hova való.
a Szörny
a
Körülvevő Szörnyeteg
A
Környezetszennyező Szörnyezetvédelem
Tévutak, Feleslegességek,
Bűnök.
Minden ami nem
Tudomány.
v
Nem tehetek róla, de sírás lesz a vége.
v
Bemutatom alább a jelenkort domináló
környezetvédelmi-kutatásokat.
v
Amivel megítélhetővé válik: mekkora
szükség is van ezekre.
v
És a végén, remélem, felsejlik majd
sokakban a kérdés: hogyan lehet környezetvédelem az, ami valójában kéretlen környezetterhelés
és környezetrombolás?
Bevezetés
|
Jelen
diszkusszió során áttekintünk 4 frissebb szakdolgozatot, a környezetvédelmi
kutatásoknak nevezettek közül, melyek 2007-2009-ben készültek, abban a
nagyműhelyben, melynek kohóiból bizonyára számos hasonló termék öklendett elő.
Eme szakdolgozatokból
már sikerült levonnom olyan megállapításokat, melyek barátilag támasztják alá
hogy:
1.) Az un.
„óra-átállítás” mint energia-spórolási lehetőség a szennyvízipar működtetése mellett abszolúte felesleges,
merthogy az utóbbi a bioritmusunk évenkénti kétszeri megzavarásával járó
kikalkulált energianyereségnek a többszörösét herdálja el.
[Ld.: Vekker[1]]
2.) A szennyvízipar nem könnyítést hoz, hanem effektív tehertételt ró a
környezetre. A rengeteg fajta és féle, jobbára orvosolhatatlan teher közül
csupán egyetlenre mutatva rá a TEHER[2]
c. írásban. Arra amelynek az átlátásához a legkevesebb szakmai ismeret is
elegendő: a szennyvíziszap (szükségszerű) komposztálásához vezető út energia-mérlegének az összevetés-szerű
megvilágításával. A szennyvíziszaphoz vezető
termékek ugyanis már a
keletkezésük pillanatától is készek a komposztálásra; ám ehelyett, a szennyvízipar e termékekkel számtalan Canossa-járást végeztet, mielőtt arra
fanyalodna hogy komposztálásra küldje azt amit nem képes máshogyan
„eltüntetni”. E megannyi felesleges Canossa-járatásnak ott csak az
energia-mérlegére hívtam fel a figyelmet, a járulékos terhek borzalmának
részletező leírásától (a figyelem-koncentráció
érdekében) tartózkodva.
Célkitűzés
|
Jelen
elemzés során sem célom kiemelni minden maflaságot: túl sok lenne a tennivaló.
Jobbára 2 dologra fogok koncentrálni e tartalmak vizsgálatakor:
1. Mennyire is
kézben-tarthatók a szennyvíz-tisztítás alap-folyamatai?
2. Mitől nem „kóser” a szennyvíziszap?
A
vizsgált dolgozatokban fellelhető, a vezértéma vérszegénységét leplezendően
jobbára ismétlődő, a szakzsargonok egymásra-hányásával orros tudománynak
látszani kívánó rengeteg szöszmötölve részletező tudálékos együgyűség
mondatközi bevágása alaposan szétzilálná a világosan követhető gondolatmenetet.
Emiatt azt az utat választom, hogy csak a legszükségesebbek idézésével (amennyiben a mondatszerkezetre ez is
túlontúl megterhelő, akkor csupán szimpla ráutalással) indítom útjára azt a
gondolati-láncot, mely bizonyító-erejű következtetésekre vezet.
a Tisztítás
|
❶ A nitrifikációról:
„…a Nitrobacter érzékenyebb a környezeti változásokra, mint a
hirtelen pH, nagy hőmérsékletváltozás, az alacsony hőmérséklet,
terhelésnövekedés esetén előfordulhat a nitrit megjelenése. Mivel a nitrit erős
méreg ezért lemérgezheti az egész rendszerünket. Tehát megállapítható, hogy a nitrifikálók
az eleveniszapos rendszer gyenge pontja. A nitrifikáló baktériumok legfontosabb
tulajdonsága a növekedési sebességük mellett a hőmérsékletfüggésük. Az
optimális hőmérsékletük 30 °C, ez alatt az aktivitásuk jelentősen lecsökken, 12
°C alatt szinte teljesen megszűnik.” (18.oldal)
Hát ezek rossz
hírek.
Ha ehhez azt is
hozzávesszük hogy a nitrifikáció az egyik alapvető
(mi több: a kezdő) lépése a művi
szennyvíztisztításnak, akkor ez nem tréfa.
Ha az említett esetlegességek közül csupán a hőmérséklet-érzékenységet
nézzük, akkor az alábbi a helyzet: Magyarország éves (átlagos)
középhőmérséklete 11 oC. Ami ekkora felülnézetből arra is
ragadtathatná a felületes cenzort hogy hivatalos visszafogottsággal kijelentse:
A rendszer a tetszhalott stádiumban állandósulva fungál.
Azonban itt vannak az évszakok, melyek kimozdítólag hatnak ebből – de ott kíséri
a nappal s az éj kettőse is, mely erre azért tompítólag hat. Ezt azonban nálam
is szebben meséli el a mellékelt ábra[4]:
Nem
szabad felednünk, hogy a nitrifikáció a szabad külső térben zajlik – merthogy a
szennyvíztisztítók bizonyos elgondolásokból nem a klimatizált irodákba lettek
telepítve. Ha most (engedékenységünk
bizonyítékaként) az ábrán látható „kvartilisek” felső értékeit erőltetjük,
akkoris csak áprilistól októberig adódik a 12 oC küszöb-érték
feletti. (Amihez egy csöpp időt ugyan még
hozzátoldhat a trugymóban dolgozó bacik által produkált reakcióhő.) Azaz,
legalább 5 hónapon át nagyonis kérdéses hogy mi a helyzet ezen a fronton. Netán
e döglődő periódus színesítésére titkon áldoznak a mesterséges fűtés oltárán?
Az optimális 30 oC-ról hát ne is essék több szó.
Ráadásul, a
nitrifikáció agóniájakor mindközül a nitrit szaporodik fel. Ami nemcsak (idézem!) „lemérgezheti az egész rendszerünket”, de egyben az
elbocsátásra kerülő „tisztított” szennyvízzel a befogadó környezetbe is ezt a
mérget szállítja, „tálcán”. (Ami az esetek túlnyomó többségében: felszíni
élővíz.)
Ennek ellenére „megy a
szekér”, hisz’ az idvezülten vízbe-szaró városi polgár rohan a saját
mókuskerekétől hajszoltan, s nem érdeklik az efféle csacska szakmai részletek.
❷ A foszfor-eltávolításról:
„A foszfor biológiai eltávolításának alapja, hogy az eleveniszap
sejtjei a szükséges foszfort a környezetükből veszik fel és beépítik testükbe.
A fölösiszap eltávolításakor így ez, a sejtekben tárolt foszformennyiség is
eltávozik a rendszerből. Az eleveniszapos eljárásnál, az anoxikus medence elé
kapcsolt anaerob térben adják le a polifoszfátbaktériumok az aerob térben
akkumulált foszfátot, és helyette tápanyagot vesznek fel. Minél több tápanyagot
tárolnak be az anaerob zónában, annál hatékonyabb lesz a foszforeltávolítás az
aerob medencében. Tehát ahhoz, hogy hatékony biológiai foszforeltávolításunk
legyen elengedhetetlen a könnyen hasznosítható tápanyagellátás az anaerob
zónában. Az eljárást lényege, hogy az anaerob reaktorban oldatba ment összes
foszfor eltűnik az eleveniszapos reaktor oldatából és az eleveniszapban
összegyűlve, majd az utóülepítőben kiülepedve foszforban gazdag fölösiszapként
távozik a rendszerből.” (folyt. alább)
Némi
szóhasználat-modulációval ez így fest:
Ezek a spéci
sejtek az oxigén-mentes zónában lefogyókúrázzák még a saját foszfor-tartalmukat
is, s helyette bezabálnak az ott kerengő egyéb kínálatból. Majd az oxigén-dús
környezetbe kerülve, a zaba mértékével arányos foszfort vesznek fel az
oldatból, beépítve azt a saját szervezetükbe. Úgy legyen. A záró-akkord
megállapítás rövidítve pedig ez: „az
anaerob reaktorban oldatba ment összes foszfor eltűnik, … fölösiszapként távozik
a rendszerből”.
Figyelt
mindenki?
A melldöngető
eredmény az, hogy ami foszfort bétettek, azt ki is vették.
Naccerű. De
hisz akkor e herce-hurcával ki lehet…
Nem. Úgy néz
ki, nem lehet.
Mégis, mi van
azzal a foszfor-mennyiséggel ami eleve benne van a zagyban, s a primer cél
ennek a kivétele lett volna?
Csak türelem.
Erről regél a dolgozatbeli áttekintés következő, alábbi mondata:
„Általában a biológiai foszforeltávolítás nem elég hatékony a
határérték tartásához, ezért vegyszeres kicsapatást is alkalmazni kell.” (folyt. alább)
Helyben
vagyunk.
Nem megy
magától? – Jöjjön az erőszak.
Maga a
gardírozó erő eszméje alapvetően nem kárhozatos, de nézzük a körülményeket.
Tehát vegyszert
kell HOZZÁADNI, ahhoz hogy tisztuljon. Nem képzavar ez, vagy súlyos
ellentmondás? Nem lesz ebből kalamajka? Nemsokára kiderül.
„A kémiai foszfor-eltávolításnál oldhatatlan vegyületeket
eredményező kicsapást végeznek. Ezek a vegyületek azonban a redoxpotenciál
növekedésekor átalakulhatnak oldható módosulattá. Fontos a humin anyagok, humin
savak hatása is, ugyanis a kicsapásnál jelenlevő humin anyagok rengeteg
Fe(III)- at kötnek meg és ezzel késleltetik a foszforkicsapást. Másrészről a
huminsavak is képesek az oldhatatlan foszfátot visszaoldódásra késztetni. A
szennyvizek vegyszeres foszfor kicsapatásánál, tisztításánál általában a
többértékű fémionok, mint vas, alumínium vagy kalcium ionokat használják.” (19. oldal)
No, ez itt jó
nagy összevisszaság. Persze, lehet belőle sokkal nagyobbat is csinálni. [Dolgoznak is sokan ekörül.] Dédelgetett
álmom, hogy egyszer mindenki tisztán lásson ebben. Ám ehhez némi
egyszerűsítéssel kell éljek.
Képzeljük el,
hogy valaki az egyik kezünkbe csimpaszkodva fogva-tart. Ez tekinthető úgy, mint
valamilyen erősségű kapocs. Ami (csak
példaképp) egy szimpla orrba-vágással bontható, bár néha elég egy sértőnek
vélt szó is. Most legyen ez a fogva-tartó valami egy karjait rugalmasan mozgató
8-karú polip. Hát itt bőven nagyobb erőbedobásra lenne szükség a szabaduláshoz.
Ha ezt a kémiára vonatkoztatjuk, akkor az első esetben a kézenfogó partner egy
1-fogú ligandum, a második eset polipja pedig több-fogú ligandum. [Ha egy több-fogú ligandum kötésbe-fog egy
fém-iont, akkor ezt kelát-kötésnek, a vegyület(részlet)et magát pedig kelátnak
nevezi röviden a szakirodalom.]
Szennyvíz-mágusaink
oldható vas(III) sókkal vasfoszfátként lecsapatva távolítanák el a kérdéses
foszfort – mivel a vas(III)foszfát elenyésző mértékben oldódik a vízben. (Ha más zavaró körülmény nincs jelen.
Csakhogy itt van; nem is kicsi; rögvest kitérek rá.) A foszfát-anion itt
1-fogú ligandumként viselkedik. [Igaz, 3
db vasatommal szemben – s minden vasatom is 3 db foszfát-anionnal tart
közvetlen kölcsönhatást.]
Ha viszont
jelen lenne e lecsapatáskor az oldatban több-fogú ligandum is, akkor az a vasat
erősebben köti meg, tehát a foszfát ottmarad, hoppon, az oldatban. További
vas(III) só-oldat adagolásakor is mindaddig a több-fogú ligandummal bíró
vegyület köti meg a vasat, amíg vannak még rendelkezésre-álló „nyitott csápok”.
Csak ez UTÁN jut szóhoz a foszfát, s zajlik le a tervezett/várt FePO4
kicsapatás.
A
szennyvíz-zagyban nem kis hányadban jelenlevő un. humin-anyagok pedig
bővelkednek a több-fogú ligandumokban. Nem elrettentésül, inkább logikai-játék
gyanánt mutatom be egy lehetséges részletét a humin-anyagoknak*.
*
Ugyanis kémiailag ezek távolról sem egységesek, számtalan-féle felépítésűek
lehetnek. Oly óriási méretűek és bonyolultságúak (valamint reaktivitásaikból fakadóan szinte állandó változásban vannak)
hogy teljes szerkezet-felderítésük máig nem történt meg.
|  |
M
jelenti a fém-iont; néhány keláció bejelölve.
|
Lehet keresgélni a kelációs helyeket.
|
[Az
2-fogú ligandumok helyei ott vannak, ahol a fém-ionnal együtt 5 vagy 6 tagú
gyűrű képződik. (A ligandum „foga” mindig
elektron-donor atom. Itt Oxigén és Nitrogén.) Továbbiakat, valamint a 3 és
több-fogú ligandumokat akkor leljük meg, ha a szabad rotációk mentén elfordulva
a térben 2 ligandum-készségű molekula-részlet kötésnyi távolságra kerül
egymáshoz.]
Ha most a mérleg nyelvére tesszük
azt is, hogy a kezelendő szennyvízben több-ezerszeres feleslegben vannak a
humin-anyagok az eltávolítandó foszfáthoz képest, akkor már világosabban
látjuk:
1.) Milyen őrült pocsékolást kell végezni a vas-sók beadagolásakor.
2.) Milyen rettenetes bizonytalansággal jár mindezek ellenére a célzott
és vágyott foszfor-eltávolítás. (Ugyanis
a humin-anyagok késleltetett, ad-hoc szerű szabad belső rotációikor a még le
nem kötött ligandumok gátoltból nyitottabb helyzetbe kerülhetnek, s ezáltal
magukhoz „szippantva” a vasat a gyöngébb foszfát-kötelékből, a már kicsapódott
vasfoszfát foszforja ismét oldatba megy.)
3.) Mi borzalom is történt eközben a humin-anyagokkal.
Ha most eme pontok mentén
konklúziókat kellene levonnom, azok az alábbiak lennének:
Az 1.) pont ezt
jelenti: Jelen szennyvíztisztításban a tisztítást
úgy kell érteni, hogy néhány bolhafingnyi anyag eltávolítása
okán több lavórnyi vegyszert zúdítunk egyenesen a környezetbe.
Itt lenne érdemes újraolvasni, értelmezni, számonkérni, esetleg leverni a serénykedő
résztvevőkön: mit is rögzít a Törvény (ha
már a nyakunkba varrták) a környezet-terhelésről.**
** [1995.
évi LIII. törvény Alapfogalmak 4. § 6.10 környezetterhelés: valamely anyag
vagy energia közvetlen vagy közvetett kibocsátása a környezetbe. Elég
béna definíció – de erre majd másutt
térek ki[5] – arra viszont alkalmas, hogy megvillantsa a
törvényhozás szellemi tartalékait.]
A 2.) pont ezt
jelenti: Tettük a dolgunkat, ennyi tellett tőlünk, ne is
várjanak többet. Ha ez nem is kellő mentség, azért elég
világosan kijelöli a haladás irányát: Szélnek-ereszteni mindet, s tenni helyettük valami jobbat.
SOKKAL jobbat. Mert
lehetséges.
A 3.) pont alatt van talán a legsúlyosabb következmény. A szennyvíz-iszapbeli humin-anyagok (melyek normál esetben a humusz zömét adják)
szinte a bénulásig le vannak blokkolva.
A sok hozzáadott vas a ligandumok többségét lekötve tartja. Pedig, a talajban a
humusz felel azért, hogy a növények számára a legkülönfélébb fém-kationokat
ilyen-olyan energia-állapotú kötésben elérhetően tárolja. Csakhogy épp ezt a
funkcióját tette tönkre a dübörgő szennyvíztisztítás fenti foszfor-eltávolítási
manipulációja. Nem csoda, ha a mezőgazdászok (öntudattalanul is) berzenkednek az efféle szennyvíziszap
használatától***.
*** A helyzetet 3 tényező tovább súlyosbítja:
1. A kelátok stabilitása a fém-ion vegyértékével nő.
Így a 3-vegyértékű vas jóval erősebben kötött mint a 2-vegyértékű Calcium és
Magnézium, nem is szólva a vitálisan fontos de 1-vegyértékű Káliumról s
Nátriumról. Tehát ezt a „vasba-vertséget” a szennyvíz-iszapból származó humusz
rendkívül nehezen és lassan tudná csak kiheverni.
2. Nemritkán Al(III) sóval végzik a taglalt foszfor-kicsapatást.
Ez annyiból érdemel figyelmet, hogy az alumínium tudvalevően nem élet-alkotó
elem. [Tessék az élelmiszerek beltartalmi
táblázatait böngészni.] A vízoldékony alumínium-sók káros hatása az
élővilágra mélységeiben ugyan nem kellően tisztázott (mégis: az alumínium lábosok és főzőedények gyorsan kimentek a
„divatból”), de ez nem kellene felmentést adjon efféle szabadosságra. [Továbbá, mint 3-vegyértékű kation, éppoly
erősen blokkolja a humin-anyagok természetes funkcióit mint a Fe(III).]
3. A közcsatornával közösített szennyvíz tartalmazza
az ipar elfolyó-vizeit is, s a toxikus nehézfémek innen, ezáltal kerülnek a
rendszerbe. Ezek zömmel 2-vegyértékű kationok, és a sorsuk kettős lehet:
a) Kelátként kötődve a humin-anyagok ligandumaihoz,
abban felhalmozódnak s benne maradnak – tovább súlyosbítva a leendő
szennyvíz-iszap lehetséges felhasználhatóságát.
b) Oly sok vas/alumínium-sót használnak a
foszfor-kicsapatás „teljessége” érdekében, hogy a 3-vegyértékű Fe és Al
lecseréli a kelátból e 2-vegyértékű toxikus fém-ionokat, miáltal ezek kiűzetnek
az oldatba. Ekkor ezek az elfolyó vízzel mennek dalolva tovább.
➌ Az „egyesített” csatornarendszer hátrányai:
„Egyesített csatornarendszernél a csapadékok hatása
erőteljesebben jelentkezik többlet víz formájában. Az ilyen településeken a
szennyvíztisztító méretezésénél oda kell figyelni a hidraulikus terhelésre.
Ilyenkor lényegesen meg kell növelni az átemelő és ülepítő kapacitásokat.
Különösen kritikus a csapadékvíz hatása, ezért a helyi adottságokat és
csapadékviszonyokat is feltétlenül figyelembe kell venni. Ha a tervezésnél ezt
nem sikerült kellőképpen figyelembe venni, akkor az üzemeltetés során súlyos
problémák léphetnek fel. A korábbi gyakorlatban kénytelenek voltak a telep
üzemeltetői rendkívüli csapadékvízterhelések esetén a híg részlegesen
tisztított szennyvizet egyenesen a befogadóba vezetni. Bizonyított tény, hogy
az ilyen csúcsterhelésekkor kimosódó szennyvíz és szennyvíziszap az első 1-2
órában érkezik. Ezután minimális szerves-anyag, nitrogén és foszforterheléssel,
a csapadékvízzel hígított lakossági szennyvíz jelentkezik. Azonban az
igazsághoz hozzá tartozik, hogy az ilyen nagy esőzések alkalmával a hígított
szennyvizek szennyezettségéhez hozzáadódik az utakról (CH-ek, gumi, ülepedő
anyagok, stb.), háztetőkről (nehézfémek, ülepedő anyagok, stb.) a rendszerbe
kerülő szennyezés is. Ezekkel nem is az a nagy gond, hogy többletterhelést
jelentenek, hanem számos esetben megváltoztatják a tisztítóban lejátszódó
folyamatokat, és ez által csökkentik a tisztítás hatásfokát. Nagy lökésszerű
térfogati terhelések azonban nemcsak a heves esőzések esetén fordulhatnak elé,
hanem abból is eredhetnek, hogy az időjárás hirtelen melegedésével a télen
leesett hó elolvad. Ez a rosszabb, mert ilyenkor nemcsak a hidraulikus terhelés
jelent gondot, hanem egy tartós károsító hatás jelentkezhet a nitrifikációnál.
Ez a beérkező hideg hólé a szennyvizünket annyira lehűtheti, hogy nitrifikáció
teljesen le is állhat, ez nagy veszélyt jelent, mert ilyenkor a nitrifikálók
annyira kipusztulhatnak a rendszerből, hogy csak hetek-hónapok múlva állhat
vissza az eredeti állapot. Súlyosbítja a helyzetet, ha egylépcsős eleveniszapos
rendszerről van szó és az utóülepítője többszörösen túlterheltté, válik a
dinamikus terhelés hatására, mert ilyenkor az eleveniszap egy része „kimosódik”
és nehezebb a nitrifikálókat újra elszaporítani.” (20.oldal)
A probléma
gyökere abban van, hogy a medencék menthetetlenül alapvető sajátossága a fix térfogat, az eső meg erre
fittyet-hány. [Mert az, hogy külön
csatorna fogadja az égi áldást (s használja e nem-szennyvizet célzatosan!)
akkora pazarlás, amit Karinthy egy diabolikus sarokból így láttat : „De miért nem
készítenek pesti háziurak külön kéményt áfonyáshúsnak?”] Egy korábbi
írásomban (Hatás-fokos[6],
III. v részben) már
taglaltam ezt a problematikát. Szóval, ilyenkor muszáj a szennyvizet tisztítatlanul
tovaengedni e környezet-ügyeskedőknek. olyannyira, hogy ezt néhol regulába is
tették.[7]
Azzal a
tudással is gazdagodtunk, hogy az ipar elfolyó-leve mellé társként
becsatlakozik ily esetekben még az utak szennyezési-terhe is. Amivel „nem is az a nagy gond, hogy
többletterhelést jelentenek, hanem számos esetben megváltoztatják
a tisztítóban lejátszódó folyamatokat”. Ezt azért nehéz úgy értelmezni,
mint a totális kontrolt a tisztítás felett.
A hóléről is
megtudtuk: e berkekben távolról sem úgy fogadják, „hollé!”. Dögrovást hoz erre is, arra is. Mert általa a:
„nitrifikáció
teljesen le is állhat”
„az
eleveniszap egy része „kimosódik”
„csak
hetek-hónapok múlva állhat vissza az eredeti állapot”
E zsonglőrködők
számára az egyetlen segítség az lehetne, ha nem esne se eső se hó. [Ha másként nem megy, tiltsa meg a Törvény.]
„Kémhatást tekintve a nitrifikáció során savanyodik a szennyvíz,
mert egy mól ammónium oxidációjakor két mól sav keletkezik, melyből egy
felhasználódik a denitrifikáció során. Ez a savanyodás mészhidráttal
csökkenthető Ha túl savas lesz a szennyvíz (pH< 6,5) akkor az mérgező
mindkét baktériumfaj számára. A lúgos közeg (pH> 8,2) pedig a nitrobakter
fajokra toxikus, a megadott érték fölött azok működése leáll, és a nitrit
felhalmozódik.” (12.oldal)
Vagyis:
A
nitrifikáló-baktérium saját életfunkciója gyakorlásával olyan helyzetet teremt,
hogy felszámolja önmaga életlehetőségét? Öngyilkos baktérium? [Esetleg „Emberi színjáték” a mikro-kozmoszban?]
Ez abszurdum –
és mégis valós. A szárnyaló szennyvízipar szabadalmas szánalmassága. Ugyanis a
Természet e paránya (ha teheti) nem a szennyvízben fuldokolva él, csupán művileg
oda-kényszerítették, és ott az istennek se boldogul. Az ő természetes világában
sokszorta kisebbek a koncentrációk, s így az előidézett pH változás is
elenyésző: nem lesz a hígabb közegben gyilkosa az elfogyasztott táplálék.
Egyre világosabb, hogy
ez a tisztító-gúnyában tetszelgő morbid mánia erőskezű kormányost kíván.
Mindeközben a rabszolgaságra fogott Nitrobakter
halálos sorompók közt lézengve navigál.
Nem menve ezúttal semmiképp a
részletekbe, mindössze a párhuzamosítás okán, meg kell említsem hogy az az alternatív módszer[9], melyre az alábbi szakaszban utalás
lesz, úgy küszöböli ki a fenti borulékonyságot, hogy millió-féle baktériumot vet latba. Akárcsak
a Természet. Amelyik tudja a dolgát, s nem kreál csődhelyzetet. Hacsak el nem ragadják tőle a tennivalókat, átvéve a teljes
hatáskörét, megerőszakolva mindenütt.
[Ha lehet, azok által akiknek az eredeti
működés alapjairól fogalmuk sincs, az ehhez szükséges tudásnak pedig végképp
híján vannak.]
a Szennyvíziszap
|
Lássuk
ezek után, mi derül ki a szennyvíziszapról.
Azt már tudjuk,
hogy van benne egy csomó vas(III) ion, a foszfor-lecsapatás okán. Jócskán
blokkolva a humin-anyagok vitális jövőbeni funkcióit. (Ami körülbelül akkora áldás, mintha ahelyett hogy a megéhezett vándor
az őrölt-paprikát ízesítésül a zsíros-kenyerére szórva kapná, seggbe-durrantják
vele kajánul.)
Arról is
tudomást szereztünk, hogy „a nagyvizek idején” kéretlenül de bemosódik és az
iszapban landol sok más nem-belevaló anyag. (Az utakról. ld. fentebb.) Hát ez se történne meg, ha más elrendezés
melletti gondolkodásnak és megvalósításnak teret adna a mai kirekesztő
hozzáállás.
Arról viszont szégyenlősen
hallgatnak e dolgozatok, hogy az egyesített
szennyvíz-kezelés következményeként számolhatunk benne olyan komponensekkel is,
melyek kizárólag az iparból
érkeznek, s fajtáik és toxicitásaik a legszélesebb skálán mozognak – s melyek
listája naponta „győzedelmesen” bővül.
A bónusz pedig a következő:
Az
iszap-sűrítés nemcsak a legkacifántosabb, energiafaló elrendezések
egymásutánját igényli (Iszapsűrítés, Iszap-víztelenítés,
Iszapszárítás), de vegyszeres beavatkozást is kíván. A 2. szakdolgozat megfogalmazásában:
„A víztelenítési eljárások megkezdése előtt célszerű valamilyen
kondicionáló szert adagolni az iszaphoz, mert a benne lévő víz egy része
felületi erőkkel kötődik az iszaprészecskékhez. Szervetlen kondicionáló szerek
a két- és háromértékű fémek sói és a mészhidrát. Szerves kondicionáló szerek a
polielektrolitok. Elsődlegesen az utóbbit alkalmazzák, hiszen abból sokkal
kisebb mennyiség is elegendő az iszap besűrítéséhez (3-10 kg/t iszap
szárazanyag). A polielektrolitok elektromos töltéssel rendelkező szerves
makromolekulák.” (17. oldal)
S nehogy
tévedésre gondoljunk, a mennyiségeket az adott konkrét technológia leírásakor
pontosítja is:
„Az éves felhasznált polielektrolit mennyisége 2300 kg …. egy
tonna szárazanyaghoz 7 kg polielektrolit volt szükséges.” (67. oldal)
Amire azért
volt gyönge utalás az 1. szakdolgozatban is (a mindössze 9500 lakos-egyenértékűre
kalkulált Bólyi régióra):
„A vegyszerek (vas-klorid, nátronlúg, mésztej, polielektrolit,
klór) adagolására az öt, egyenként 200 literes oldó tartály és a hozzájuk
kapcsolt adagoló szivattyúkkal van lehetőség.” (40. oldal)
Ha mindettől
még nem kezdi el kiegyenesíteni a kaszáját az elkeseredett paraszt, vagy nem
kezdi el hegyezni a fülét és ceruzáját a zöldítésre felesküdt újságíró, akkor
elárulok még egy sötét részletet. Az iszapos zagyba adagolt kondicionáló-szereknek az a tulajdonsága
hogy segít az egymással összetapadni nem-akaró iszap-részecskéknek a
víztartalmukat leadni (miáltal az összetapadás
megtörténik), voltaképp azt jelenti hogy összeomlasztja a lebegő-iszap
kolloidális struktúráját, éspedig oly módon hogy a kicsapódott iszap képtelen
lesz újra felvenni a vizet. S mivel az iszap-szemcséken megtapadva e kondicionáló-szerek/poli-elektrolitok
ott is maradnak, egyben effektíven gátolják a későbbeni vízfelvételt is. E
mutatványnak köszönhetően, ez a „kondicionált-iszap” a talajra kihelyezve, és
abban szétterülve, tovább rombolja az ott jelenlevő humuszt is: annak a
kolloid-rendszerét is felborítja, így e beavatkozással a talaj víz-háztartása
nemhogy javulna de tovább romlik. Hát ennyit még e „találmány” árnyoldaláról.
Akkor most szeressük-e
ezt az iszapot vagy se? Ölelje-e a kizsigerelt, éhező föld a kebelére, csak
mert van benne (némi nem elkótyavetyélt)
nitrogén és foszfor (a legkedvezőtlenebb
formáiban), vagy pusztuljon az egész ahogyan van, az energia-szektor
„Zöldítésének” az oltárán? (Mert van erre
az irányzatra is agyvelő.)
Mind az
ösztönös, mind a kémiai megalapozottsággal már tudatosabb szintre emelt
fanyalgás ezen iszap termőföldre helyezésétől tehát érthető.
„Nem juttatható ki szennyvíziszap a
határértéket meghaladó toxikus elemtartalmú talajra, valamint ott, ahol a talaj
1. pH értéke 5,5-nél
kisebb,
2. szélsőséges mechanikai
összetételű (durva homok vagy nehéz agyag),
3. a termőréteg
vastagsága kisebb mint 60 cm,
4. talajvizének átlagos
szintje 1,5-m-nél sekélyebben van.
Szintén tilos a
szennyvíziszap felhasználása:
− 6%-nál nagyobb lejtésű
területen,
− védett természeti
területen,
− rét és legelő művelési
ágban hasznosított területen,
− felszíni vizek parti
sávjában, árvíz és belvíz veszélyeztetett területeken és vízjárta területeken,
− azokon a mezőgazdasági területeken,
ahol ökológiai gazdálkodást folytatnak.” (17-18.oldal)
A rengeteg,
pontokba szedett tiltás, mely mindinkább alappillére minden újsüttetésű
törvénynek, csak annyiból kritizálható itt, hogy a fennmaradó tekintetekben
megengedő, nem zárta be ott is a kaput. Márpedig a fenti pedigrével bíró
szennyvíziszap voltaképp sehol nem kívánatos.
A baj ezzel a
törvénnyel, meg a hozzá-kapcsolódó számtalannal az, hogy másban nem is képesek
gondolkodni mint a művi ipari-szennyvíziszapban. Az az elrendezés azonban, amely közcsatorna,
szennyvíztelep, és vegyszeres (átalakító,
kordában-tartó, stimuláló) adalék NÉLKÜL oldja meg flottul a kommunálisan keletkező ám direkte nemkívánatos
végtermékek (ürülék + vizelet) ártalmatlanítását (mezőgazdasági-eredetű hulladék – mely másutt „szemét” –
hozzáadagolásával), olyan anyagot termel (érett komposzt) amely mentes mindazon
terhektől, melyek a művi-szennyvíziszap elválaszthatatlan velejárói. Arról nem
is beszélve, hogy minőségi tápanyagokban és egyéb beltartalmi jellemzőkben sokszorosan felülmúlja azt. Ez az anyag tehát kiváló lenne a talajjavításra,
talajerő-utánpótlásra. Viszont – mivel
a törvénykezés meg a szennyvíz-szakma magát az alternatív elrendezést sarokba-szorítva
gyakorlatilag minden szinten tiltja – az ilyen művelésből titkon előálló
komposztra (ha nem ismerik fel, hogy büntethessenek
is miatta) ugyanazt a csuhát húzza mintha az is szennyvíziszap lenne. S
emiatt ennek a tökéletes anyagnak az elhelyezése is
tiltott, a fenti bogas regulák emelkedett szellemében.
Ennyit ama szigorral párosuló értelemről.
Nem fogok itt
hosszas, időt-rabló vitába menni minden fentebbi törvényi alponttal, de 1-2
dologra rámutatnék érintőlegesen, mi is a betartásuk esetén a környezetvédelmi
hozadék:
– „szélsőséges mechanikai
összetételű (durva homok vagy nehéz agyag)” talajok tehát ki vannak
eleve zárva a talajjavítás lehetősége alól. (Maradjanak örökre
szélsőségesek.)
– A vékonyabb termőrétegű talajok termőrétegének az
erősítése/szaporítása szintúgy tiltott zóna. (Ahogy tehát az
idővel/igénybevétellel vékonyodik, úgy lesz a vastagításuk egyre inkább tiltottabb.)
– A lejtős, eróziótól is rombolt szerkezetű talajok magukra (pontosabban: a további erózió kényére-kedvére) hagyva.
– Öko-gazdálkodású területeken a garantáltan vegyszermentes komposzt használata
megtiltott. [Ha majd ez mint
mérföldkő jelenik meg a tudástárban, javaslom fölé tömör alcímként: „Ökológiai szeppuku”.]
Túllépve a
törvényi fejezeten, s erőt + útmutatást is merítve az ottani tiltásokból, e 3. szakdolgozat a továbbiakban
annak szenteli a figyelmét, hogy körüljárja az iszap elégethetőségéhez vezető
hosszú és kacskaringós utat, beleértve az iszap-víztelenítés megannyi kényszerű
fázisát, melybe az alábbi részlet is vegyül:
„1.4.3. Meszes kezelés
Az
iszap vegyszeres stabilizálása, melynek során lúgos vegyszerek, oltott-mész
(Ca(OH)2) és égetett-mész (CaO) használható. Az eljárás során, a
vegyszeradagolástól függően a pH 12 fölé, a hőmérséklet 60°C fölé növelhető,
mely körülmények között a fertőtlenítés igen rövid tartózkodási idővel (pár
óra) is biztosítható. A meszezés csökkenti a szagok keletkezésének lehetőségét,
mivel a lúgos pH gátolja a mikrobiológiai folyamatokat, továbbá a nagyobb pH
gátolja a H2S és az illó szerves savak párolgását is. A baktériumok újabb
növekedése és újbóli szennyezése nem jelentkezik, amíg a rendszer pH-ja 12-nél
nagyobb.” (24. oldal)
Ez a lépés csak
azoknak üthet szöget a fejébe, akikben megmaradt az emlék, és gondolkodni is
hajlamosak. A 2010. évi Ajkai vörösiszap-katasztrófa során még a 10-es pH
esetén is állt a vészhelyzet. Az itteni 12-es pH fölötti stabilizált iszap
esetén tehát a mezőgazdasági-célú felhasználás szinte kizárt. Amennyiben pedig
ez a fajta iszap-stabilizálás teret nyer, úgy valóban nem marad más hátra mint
szabadulni tőle ahogyan lehet. A szabaduló-művészetekben jelenleg reneszánszát
éli az elégetés. [Így volt ez a
boszorkány-perek idején is.]
Magára az „égetni vagy nem-égetni”
polémiára itt nem térek ki, részint mert épp elég az ottani bégetés, s mert aki
a szükségtelen biomassza-megsemmisítés centrális elvét nem ismeri, annak a
témában amúgyis elkelne egy alapkurzus. Ezt nagyban megerősíti az is, hogy az
alapvetően helyes meglátások mellett, mint amilyenek ezek:
„Az iszap
égetése során salak keletkezik … mely veszélyes anyagnak minősül.” (29. oldal)
„Az égetés
hátránya, hogy az másodlagos környezetszennyezéssel jár.”
„Ökológiai
szempontból kedvezőtlen, mivel a termikusan bontott anyag kikerül a természetes
körforgásból.”
„… az égetés
technológiájának igényei … igen költséges beruházásokkal érhető el.”
„…az égetés
beruházási és üzemeltetési költségei lényegesen nagyobbak a hagyományos
eljárásoknál (mezőgazdasági elhelyezés, lerakás)” (36. oldal)
Belekerülnek az argumentációba
effélék is:
„A biomassza tüzelésű erőművek nemcsak fosszilis
energiahordozókat takarítanak meg, hanem a légkörbe is kevesebb széndioxidot
juttatnak. Biomassza elégetésekor csak annyi széndioxid termelődik, amennyit a
növényi fotoszintézis felhasznál, tehát elvileg kevésbé környezetszennyezők,
mint a szén-, vagy az olajtüzelés.” (41.
oldal)
Ami vagy nagyon
tömör (feltehetően klimatológiai)
bölcsességet kíván takarni (és ez
tökéletesen sikerült is), vagy elemi bukfenc a kémiai 1x1-ből.
Még egy „katonát”?
|
A
4. szakdolgozat[11]
röpke bemutatását azért választottam, mert illeszkedően illusztrálja a fenti
pontokat abból a perspektívából, ahogyan ez a kísérletező laboratóriumokban
zajlik, e környezet-jobbításra szakosodott talentumok által.
A leendő
szakmérnök – mára már, 10 év elmúltával,
meglehet hogy valahol potentát szenny-vízfej – kétféle modell-szennyvizet
kreál. Alkotói: tejpor, karbamid, (NH4)2SO4,
CaCO3, Na3PO4, Na-acetát, cukor. [Hogy erre mi vagy ki vezette, nincs
részletezve. Mivel a valódi szennyvíz összetétele ennél tizezerszerte más, így
e kísérlet (érdemében és kimenetelében) hasonlatos lehet ahhoz az operációhoz,
amit Uruguay-ban hajtanak végre egy makkegészséges alligátoron, csakhogy
felépüljön nyavalyájából egy a Rókus-kórházban fekvő beteg.] Majd ezeken
kísérletezik. Szennyvíz-tisztítana így meg úgy. De inkább átadom a szót neki.
Az eredményei összefoglalójából idézek:
„Mivel a második reaktorból három nap
után elfolyt a teljes iszapmennyiség, és ennyi idő alatt nem tudott megfelelő
biofilm réteg kialakulni a hordozókon…így a következő kísérlet során ennek a
reaktornak a kikötése mellett döntöttem. … A második konstrukcióban…is az első
kontrukcióban tapasztalt események következtek be, azaz…a második lépcsőből
ugyancsak kimosódott az aktív biomassza. … Az iszapkihordás elkerülése
érdekében a recirkulációs áramok bekötését a hagyományos két iszapkörös
rendszereknek megfelelően alakítottam ki… A rendszerről elfolyó tisztított
szennyvíz ammónium koncentrációi ugyan 30-40 mg/l-esek…” (44-45. oldal)
Csupán a
legvégéhez fűzök kapaszkodót: az EU kibocsátási határérték normája ammóniumra
15 mg/liter. Mert azt ugye nem kell részletezzem, mit is fed az amikor maga az
iszap is elfolyik? A történet, azt hiszem magáért beszél. Nekem meg már csak az
alábbi mondandóm lenne:
Konklúziók
|
Bemutatva lett:
1.) Ezen „kutatások” és kapcsos tevékenységeik TELJES ÉRTELMETLENSÉGE.
2.) Bőséges dózist kaphattunk azokból a következményekből,
melyek alapján kimutatható az ALAPVETŐ CÉLKITŰZÉSSEL
SZEMBENI KONFLIKTUS-HELYZET.
3.) Mindezt azzal a háttérbeli összevetésben, amit egy
alternatív módszer kínál – különös tekintettel arra, hogy melyik is „terheli” a
környezetet.
Melyek
alapján megfogalmazódhatna egy „terület-átrendezési”
koncepció :
[vegyészek és „szakmérnökök” között ?]
Ha a környezetvédelmi tudományoskodások
közé
ekkora baromságok észrevétlenül beosonnak
– de aki e terepen alaposabban körülnéz
láthatja:
valójában ebből a masszából készül
jelenleg minden épület –
akkor nem ártana újragondolni
a cím- s jogosítvány-osztást ezen a területen,
HA AZ ÁLTALÁNOS SZANÁLÁST TÖBBEN MÉG NEM
ÍRNÁK IS ALÁ.
Dég, 2017. december 23. dr. Fuggerth Endre
[ELTE TTK vegyész]
|
Nyomtatott
(és gondosan
revideált, szükség szerint bővített) |
[3]
Botlik Dezső: A bólyi szennyvíztisztító telep rekonstrukciójának és kapacitás
bővítésének tervezése, Pannon Egyetem Környezetmérnöki Intézet Környezetmérnöki
szak, 2008.
[5]
Rövidesen előtárom az egész komplexumra vonatkozóakat.
[7]
KÁRvíz, (3. káreset elemzése, ottani ref.8) https://szennyviztisztitas.blogspot.hu/p/karviz.html
[8]
Koller Szilvia: A szennyvíztisztítás és iszaphasznosítás vizsgálata a Fejérvíz
Zrt. Móri üzemében, Pannon Egyetem Környezetmérnöki Intézet Környezetmérnöki
alapszak 2009
[9]
VÍZÖNELLÁTÓ: Hogyan függetleníthetjük magunkat a városi vízellátástól és a
szennyvízcsatorna hálózattól? Lépések a klímaváltozás megfékezése felé http://www.eautarcie.org/hu/index.html
[10]
Sallai Tibor: Kommunális szennyvíz iszap termikus ártalmatlanításának
lehetőségei, Veszprémi Egyetem Mérnöki Kar Környezetmérnöki Szak
Környezetmérnöki és Kémiai Technológia Intézeti Tanszék 2007.
[11]
Szlávich Csaba: Tápanyag-eltávolítás laboratóriumi biofilmes
szennyvíztisztítóban, 2008 Pannon Egyetem Mérnöki Kar Környezetmérnöki Szak
Környezetmérnöki Intézet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése